A hazug konstrukció* Tisztelt Egybegyűltek! Mindenekelőtt köszönöm a Bibó Társaság vezetőségének, hogy megoszthatom Önökkel a gondolataimat. A készülő alkotmányról fogok beszélni. Három kérdéssel foglalkozom majd. Mielőtt azonban ezeket sorra venném, engedjék meg, hogy a Társaság névadóját hívjam segítségül. Híres tanulmányában Bibó István azt írta: az általánosan elterjedt vélekedéssel szemben „a politikában hazudni nem lehet”. Pontosabban, „lehet hazugságokat mondani itt-ott, de nem lehet hazugságokra politikai konstrukciókat építeni”. * Előadásom részben „Alkotmányozás – mi végre? I-III” c. tanulmányomon alapul, mely az Élet és Irodalom március 25-i, április elsejei és április 8-i számában jelent meg. Nem arról van szó, mintha hazug konstrukciók ne uralkodhatnának el egy ország politikai élete fölött. Ám a hazug konstrukcióknak van két tulajdonságuk, melyek előbb-utóbb a bukásukat okozzák. Egyrészt álkérdéseket csúsztatnak a valódi kérdések helyébe. Másrészt – épp hazug voltuk miatt – nem képviselhetők őszintén. Rosszhiszeműségük pedig óhatatlanul lelepleződik, legkésőbb akkor, amikor az elhazudott problémák megkerülhetetlenné válnak. Ilyen hazug konstrukció a most készülő alkotmány is. Előadásom igyekszik megmutatni, miben áll az a hazugságszövevény, melybe bele kell buknia. Előbb azonban arról a politikai folyamatról mondanék pár szót, melybe az alkotmányozás beágyazódik. Végül megkockáztatok néhány állítást a bukásról és a bukás utáni helyzetről. Ez a három kérdés alkotja előadásom tárgyát. Kezdem tehát a politikai folyamat jellemzésével. Az Országgyűlés alakuló ülésén a távozó köztársasági elnök felrótta a korábbi Országgyűléseknek, hogy „nem bántak kesztyűs kézzel az Alkotmánnyal, 1990 óta huszonkét alkalommal módosították”. Óva intette a kétharmados többséget: ne folytassa az elődök gyakorlatát. Nem tudom, mi történt volna, ha az intelem nem hangzik el. A törvényhozás szűk fél év alatt tíz alkalommal nyúlt hozzá az alkotmányhoz. Többször, mint az előző két Országgyűlés nyolc év alatt összesen. A módosítások gyakran voltak ötletszerűek. Irányuk azonban egyáltalán nem ötletszerű. Hat fő tendenciát állapíthatunk meg. Az első a jogállami normák áttörése. Az új Országgyűlés törvényhozói munkáját általában is jellemzi, hogy a felállított szabályok alól rendre önkényes kivételeket tesz, továbbá, hogy politikai céljai érdekében felfüggeszti a joguralom elveit. Az önkényes kivételekre szolgáljon például az a megszorítás, mely a különadóval sújtott üzletláncok köréből kiemeli a Fidesznek kedves CBA-t. A jogállami elvek felfüggesztését jól példázza a magánnyugdíj-pénztárak államosítása. A jogalkotó, mint tudjuk, azzal fenyegette meg a pénztártagokat, hogy ha nem térnek vissza az egypilléres rendszerbe, elveszítik állami nyugdíjukat. Ezt a tulajdon biztonságát és általában a jogbiztonságot fenyegető kényszerintézkedésnek nevezik. A jog uralmát megtörő rendelkezések magába az Alkotmányba is utat találtak: gondoljunk csak arra az alkotmánymódosításra, mely lehetővé tette a közpénzből származó jövedelmek visszamenő hatályú megadóztatását. Vagy gondoljunk az AB hatásköreinek elvi indok nélküli, politikai célú megnyirbálására. A második tendencia az önálló hatalmi ágak fölötti ellenőrzés megszerzésére irányul. Az Alkotmány sorozatos módosításaival a kormányzó többség szabad kezet adott magának, hogy saját embereivel töltse be a kormány és az Országgyűlés kontrolljára szánt intézmények vezető tisztségeit. A Fidesz bizalmi embere ül a legfőbb ügyész székében, a Fidesz országgyűlési képviselőjét nevezték ki az Állami Számvevőszék elnökévé, fideszes politikus került a Piacfelügyelet, a Bankfelügyelet, a Médiahatóság és Médiatanács élére. A Nemzeti Bank monetáris tanácsába mind a négy tagot a Fidesz delegálta. Az első Orbán-kormány kancellária-miniszterét és a kétes alkotmányosságú „szociális népszavazás” átengedéséről gondoskodó volt AB-elnököt választották be az Alkotmánybíróságba. Az alkotmánymódosítások egy része ehhez – a hatalmi pozíciók megszerzéséhez – kellett. A harmadik tendencia azokat a korlátokat veszi célba, melyeket a parlamenti ellenzék előjogai állítanak a kormányhatalom elé. Átírták az alkotmánybírák jelölésének szabályait: az Országgyűlés immár nem egy paritásos bizottság jelöltjeiről szavaz; a jelölőbizottságot a mandátumok arányában kell összeállítani. Ugyanezzel a lendülettel törölték az Alkotmányból azt a rendelkezést, mely szerint az új Alkotmány előkészítésének részletes szabályait az országgyűlési képviselők négyötödének kell elfogadnia. A negyedik tendencia a megfélemlítés céljával hozott törvényeké és intézkedéseké: ezek mintapéldái a kormány- és köztisztviselők indoklás nélküli elbocsátásáról rendelkező törvények, valamint az az előírás, mely általános szabályként lehetővé teszi köztisztviselők titkos megfigyelését. Ebben a sorban kell említenünk az elszámoltatási kormánybiztos ténykedését is, mely a korrupciógyanús ügyek vizsgálatából minduntalan átcsúszik a politikai ellenfél kriminalizálásába; különösen kirívó példaként lásd a liberálisként azonosított filozófusok elleni boszorkányüldözési hadjáratot. Az ötödik tendencia: támadás a szabadságjogok ellen, a sajtó szabadságát durván sértő média-törvény elfogadása. E törvényről most csak annyit, hogy a napokban nyilatkozta róla az ENSZ szólásszabadság raportőre, hogy a benne megjelenő gondolkodásmód „tekintélyelvű rendszerek kiépítéséhez vezetett a világ más részein.” Végül hatodszor: a társadalmi problémák rendőri és büntetőjogi kérdéssé változtatása: a szabálysértési büntetési tételek emelése, a „három dobás” törvény, a büntethetőségi korhatár leszállításának kezdeményezése, és így tovább. A jogállam megingása, hatalomkoncentráció az Országgyűlésen kívül és belül, megfélemlítés, jogkorlátozás: ez jellemzi a politikai folyamatokat, melyekbe az alkotmányozás beágyazódik. Most áttérnék második kérdésemre: mi jellemzi magát a készülő alkotmányt; miért nevezem hazug konstrukciónak? Két vonására szeretnék összpontosítani. Az egyik: mit mond az alkotmányos politikai közösség identitásáról? A másik: hogyan szabja át az állam közjogi alapstruktúráját? A modern, demokratikus alkotmányok a „nép” nevében készülnek. Az alkotmányozás alanyaként azonosított nép: politikai kategória. Azoknak és csakis azoknak az összességét jelöli, akik az alkotmány hatálya alatt fognak élni. Annak, hogy az alkotmány joggal eredeztethesse legitimitását a néptől, számos feltétele van. Köztük az, hogy az alkotmányt minden honpolgár a sajátjának tekinthesse, vallási, világnézeti, kulturális kötődéseitől, életfelfogásától, társadalmi helyzetétől függetlenül. (Itt egy zárójelet nyitok. A „honpolgár” szép, de régies hangzású kifejezés, elszoktunk a használatától. Amióta azonban az állampolgárság áttelepülés nélkül megszerezhető, a „honpolgár” szó, mely eredetileg az állampolgár szinonimája volt, új jelentést nyert: a Magyarországon – a magyar törvények hatálya alatt – élő állampolgárokat jelöli.) Az Alaptörvény sokszorosan megsérti ezt a feltételt. A politikai közösség identitását a keresztény-nemzeti eszmerendszer jegyében határozza meg, mely a jobboldal egy részének ember-, történelem- és társadalomszemléletét képviseli. Elvárja az alkotmányt elfogadó egyénektől, hogy fogadják el a keresztény hitet is. Elvárja tőlük, hogy azonosuljanak az 1946-os köztársasági kisalkotmány előtti Magyarországgal. Elvárja tőlük, hogy a magyar törvények alatt élő polgárok politikai közösségét a magyar etnikai nemzet összetartozásából származtassák. Ez az alkotmány így eleve csak az ország egy részéé lehet. A másik rész egyetértését és tiszteletét nem tudja megszerezni – nem is igényli. Most pedig valami a közjogi struktúráról. Az 1989 utáni húsz év során a köztársaság berendezkedéséről folytatott vita elsősorban arról szólt, kitartsunk-e az 1946-os hagyománynál: az egykamarás Országgyűlésnél, a törvényhozásnak felelős kormánynál, valamint a törvényhozás által választott, végrehajtó hatalommal nem rendelkező köztársasági elnöknél. Ezen a felálláson az Alaptörvény nem változtat érdemben. Ez azonban nem jelenti, hogy érintetlenül hagyja a köztársaság alkotmányos alapstruktúráját. Amit alapstruktúrának nevezünk, nem merül ki a parlamentarizmusban. A parlamentáris kormányzás alapjában többségi rendszerű. Ez így is van jól. Az ország kormányozhatóságának feltétele, hogy a kormányalakításhoz és a kormányzati ügyek viteléhez elegendő legyen a legkisebb többségi koalíciót összehozni. Alkotmányos demokráciában azonban a parlamenti többség akaratának intézményes korlátai vannak. Ezek is lényegi tartozékai az alapstruktúrának. Egy részük a törvényhozáshoz képest külső korlát: a különböző hatalmi ágak közti hatalommegosztás kényes egyensúlyában testesül meg. Más részük belső korlát: a parlamenti ellenzék előjogaiban áll. A külső korlátot az ún. önálló hatalmi ágak képviselik. A belsőt mindenekelőtt az ellenzék számára együttdöntési jogot biztosító, kétharmados törvények. Az Alaptörvény mind a külső, mind a belső korlátok rendszerét fenekestül felforgatja. Röviden a külső korlátok megingatásáról. Külön kell említenem az Alkotmánybíróság romba döntését. A közfigyelem elsősorban arra a – még 2010. októberében elfogadott – módosításra irányul, mellyel a kétharmados kormánytöbbség lényegében kivonta a Bíróság hatásköréből a költségvetési tárgyú törvényeket. Az alkotmánytervezet és a hozzá kapcsolódó módosító indítványok aknavetője azonban annyi lyukat ütött az AB épületén, hogy az akkor is összeroskadna, ha a költségvetési tárgyú törvények vizsgálatának jogát netán maradéktalanul visszaadnák. Az Országgyűlés asztalán van a Fidesz frakcióvezetőjének módosító indítványa, mely szerint „[a]z Alkotmánybíróság … [d]öntéseit a történeti alkotmány, az alaptörvény és a sarkalatos törvények alapján hozza.” Nem világos, hogy a „történeti alkotmány” mely rendelkezéseit kívánja az alkotmányozó feleleveníteni, netán az ősiséget, az urbáriumot vagy a papi dézsmát. De ezt most tegyük félre, és fordítsuk figyelmünket a sarkalatosnak nevezett – kétharmados – törvényekre. Mit jelent, hogy a Bíróság – egyebek közt – a „sarkalatos” törvények alapján hozza döntéseit? Először is azt, hogy a feles törvények vizsgálata során a „sarkalatos” törvények ugyanúgy az alkotmányossági mércék közé kerülnek, mint az alkotmány saját rendelkezései. Másodszor pedig azt, hogy magukat a „sarkalatos” törvényeket a testület nem teheti vizsgálódás tárgyává. Ez összehasonlíthatatlanul durvább korlátozás, mint a korábbi volt. Továbbá, a bírákat a jövőben nem kilenc, hanem tizenkét évre választják. A testület elnökét nem tagjai választják három évre, hanem az Országgyűlés választja meg a képviselők kétharmadának szavazatával, hivatali megbízatásának lejártáig, vagyis akár tizenkét évre. A Bíróság tagjainak számát tizenegyről tizenötre emelik. A hatályos alkotmánybírósági törvény szerint kihirdetett törvény utólagos alkotmányossági vizsgálatát bárki indítványozhatja. Az alkotmánytervezet szerint magánszemély csak akkor, ha érintettként konkrét ügyében alkotmányjogi panasszal él. Képviselők sem fordulhatnak egyénenként az Alkotmánybírósághoz, csak más képviselőkkel – az összes képviselő egynegyedével – együtt. A három ellenzéki frakció így csak együtt kezdeményezhet alkotmányossági vizsgálatot. Csakis együtt – azaz soha. Ebben a ciklusban – amikor a „centrális politikai erőtér” berendezkedése zajlik – az AB csak olyan indítványokat vizsgálhat, melyek a kormánytól, a köztársasági elnöktől vagy esetleg kilencvenhat kormánypárti képviselőtől indulnak ki. Csak a többség kérheti, hogy a saját törvényét nyilvánítsák alkotmányellenessé és semmisítsék meg. Kíváncsian várjuk Schmitt Pál, Orbán Viktor, valamint Lázár János és kilencvenöt képviselő társa indítványait. Az idő rövidsége miatt a többi változásról itt csak futó áttekintést adhatok. Tavaly megválasztották a Legfőbb Ügyészt, ő 2019-ig tölti be ezt a tisztséget. Előző hivatali ciklusa idején már bőségesen bizonyította, hogy hivatalát nem pártatlan közszolgaként, hanem megbízója kiszolgálójaként tölti be. 2022-ig választották meg az Állami Számvevőszék elnökét, egy fideszes országgyűlési képviselőt. Idén nyáron az AB tagjai még utoljára maguk választhatnak elnököt; ha ő kitölti a neki rendelt három évet, akkor az Országgyűlés 2014 nyarán választja meg az utódját. Jövőre hét új bíró megválasztása lesz esedékes: egy hely máris üresen áll, ketten nyugdíjba vonulnak, és néggyel bővül a testület tagjainak száma. Ha közülük kerül ki a majdani elnök, aki lehet akár Szájer József is, ő 2024-ig töltheti be ezt a tisztséget. Tegyük hozzá a jövőre megválasztandó hét bíróhoz a múlt évben megválasztott volt kancelláriaminisztert, ez már nyolc: 2012-től a Fidesz által újonnan delegált bírák fogják a testület többségét adni. A Bírósági törvény elfogadása után, a szervezeti változásokra hivatkozva új főbírót választhatnak, 2021-ig szóló megbízatással. A bírósági vezetők kinevezésének jogát máris elvették a bírói önkormányzattól és a főbíró kezébe tették le. A jegybank elnökének megbízatása 2013-ban jár le: utódja 2019-ig vagy 2022-ig maradhat hivatalban, attól függően, hogy kilenc évre választják-e, ahogy az alkotmánytervezet rendelkezik, vagy csupán hat évre, ami egy rejtelmes okból beterjesztett módosító indítványban áll. Mindez rövid távon, amíg a Fidesz-KDNP pártszövetség kormányon van, gyakorlatilag kivonja a kormányzó többséget az elkülönült hatalmi ágak kontrollja alól. Hosszú távon viszont, amikor más párté vagy pártoké lesz a többség, módot ad akár a kormány megbénítására is – hacsak az Orbán utáni kormány nem rendelkezik maga is kétharmados többséggel. Íme egy lehetséges forgatókönyv. Az Alaptörvény lehetővé teszi, hogy a Költségvetési Tanács megvétózza a központi költségvetést. Ez önmagában is aggályos ötlet. A Költségvetési Tanács minden felelősség nélkül emelhetne vétót. A következményeket nem ő, hanem a kormány és a mögötte álló parlamenti többség viselné. Pocsék szabályozás. De most tegyük hozzá: a köztársasági elnök feloszlathatja az Országgyűlést, ha az „az adott évre vonatkozó központi költségvetést március 31-ig nem fogadja el”. Az államfő és a Költségvetési Tanács együtt akár kormányt is buktathat. Most pedig valamit a kormánytöbbség parlamenten belüli korlátairól, nevezetesen a kétharmados törvényekről. Az első szabad választások után kötött MDF-SZDSZ paktum fő célja a kétharmados törvények halmazának megrostálása volt. A felek arra törekedtek, hogy világosan elhatárolják a kormányzás körébe tartozó ügyeket, melyekről feles törvényekkel kell rendelkezni, a hosszabb távra szóló, alkotmányos jelentőségű ügyektől, melyekben indokolt kétharmadhoz kötni a döntést. A készülő Alaptörvény visszájára fordítja a paktum művét. Olyan feladatokat sorol a „sarkalatos” törvények tartományába, melyek a folyó kormányzásra tartoznak. „Sarkalatos” törvénnyel kívánja szabályozni a nemzeti vagyonnal való gazdálkodást, a közteherviselést, a nyugdíjrendszert és a családtámogatási rendszert. A gyermekvállalás adókedvezménnyel való támogatásáról, a kétpilléres nyugdíjrendszerről, a hadsereg önkéntes tartalékos alakulatainak létrehozásáról közvetlenül az alkotmányban rendelkezik. Alkotmányban kötik meg az euró bevezetését célul kitűző kormányok kezét, sőt alkotmányban kötelezik el a mindenkori kormányt a Magyar Művészeti Akadémia – egy Fidesz-közeli értelmiségi egyesülés – közpénzből való támogatására. Rákényszerítik a következő kormányokra az Orbán-kormány gazdaság- társadalom- és kultúrpolitikai preferenciáit. Olyan helyzetet teremtenek, melyben az ellenzék – ha úgy tetszik neki – megakadályozhatja a kétharmados többséggel nem rendelkező kormányt a saját elgondolása szerinti kormányzásban. Ha viszont az ellenzéknek nem az ország kormányozhatatlanná tétele a célja, akkor a „sarkalatos” törvények arra kényszerítik, hogy társfelelősséget vállaljon a folyó kormányzásért, noha a kormány intézkedéseinek opponálása lenne a dolga. Az Alaptörvény megfosztja az országot mind a felelős kormányzás, mind a felelős ellenzéki politika lehetőségétől. Most már meg tudom fogalmazni, miért nevezem a készülő Alaptörvényt hazug konstrukciónak. Arról beszél, hogy „országunk rendjét a nemzeti együttműködésre” építi. De csak azokat kínálja meg az együttműködéssel, akik készek elfogadni a jobboldal egy részének keresztény-nemzeti eszmerendszerét. A többiekre egyszerűen rákényszeríti magát. Szavakban elkötelezi az államot „az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogainak” védelme mellett. De közben díszletszerepre kárhoztatja az alapjogok legfőbb őrét, az Alkotmánybíróságot. Jogállamnak nevezi a magyar államot. De közben megengedi, hogy visszamenő hatállyal hátrányt okozzon polgárainak, és embertelen, megalázó büntetést rendeljen el. Névleg kiáll „a hatalom megosztásának elve” mellett. De közben lehetővé teszi, hogy a jelenleg kormányzó többség az összes önálló hatalmi ágat megszállja. Demokráciáról beszél, de közben alkotmányos szabályokba és „sarkalatos” törvényekbe vési egyetlen kormány politikai preferenciáit. Orbán Viktor azt mondta az Országgyűlésben, hogy a készülő alkotmány „erős és magyar” lesz – szemben a köztársasági alkotmánnyal, melyben – mint szintén tőle tudjuk – nem volt semmi „a magyar szellemből”. Nos, a keresztény-nemzeti szellemiségről kétségkívül elmondható, hogy ki akarja sajátítani a maga számára a magyar jelzőt, ám hogy ezen túl mitől volna magyarabb, mint a liberális, a konzervatív, vagy a szocialista, az rejtély. De ezzel most ne foglalkozzunk. Szögezzük le viszont: Orbán alkotmánya minden lesz, csak nem erős. Ha megengedik, egy pillanatra visszatérnék Bibó tanulmányához. Annak középpontjában egy olyan hamis konstrukció áll – a kiegyezésé –, mely fél évszázadon át kitartott. A kiegyezés lehetővé tette, hogy Magyarország alaposan kivegye részét a hosszú európai konjunktúrából. A társadalomfejlődés, mely előtt utat nyitott, egy hazug konstrukció keretei közt zajlott; ez a konstrukció megkerülte a munkáskérdést és az agrárkérdést, a nemzetiségi kérdést pedig meghamisította. De mégis látványos fejlődés ment végbe, ami lehetővé tette a tragikus végkifejlet halogatását. Az a hamis konstrukció viszont, melyhez az Alaptörvény szolgál alkotmányos kerettel, akadályozza Magyarország felzárkózását az – amúgy is törékeny – európai konjunktúrához. Ettől a konstrukciótól elválaszthatatlan a kapitalista piacgazdasággal szembeni mélységes gyanakvás, a piaci szemléletű reformoktól való idegenkedés. Márpedig reform nélkül tartós gazdasági fellendülés nem lehetséges. A pazarlóan működő egészségügy, tömegközlekedés, felsőoktatás csillapíthatatlan pénzigénye túlköltekezésbe hajszolja az államot, amihez reform híján csak a lyukak alkalmi betömködése – magán-megtakarítások államosítása és elköltése, magánvállalkozások ötletszerű, kiszámíthatatlan és önkényes megsarcolása – teremtheti elő a fedezetet ideig-óráig. Ez a módszer azonban kiszámíthatatlanná teszi a piaci tevékenységek szabályait, elbizonytalanítja a gazdasági szereplőket, aktivitásuk visszaeséséhez, a magyar gazdaság reménytelen lecsúszásához vezet. Ebben az összefüggésben érdemes az Alaptörvény sorsáról gondolkodnunk. Olyan alkotmány lesz ez, mellyel a hatálya alatt élő polgárok számottevő része nem fog azonosulni. A közvélemény kormánykritikus része úgy fog tekinteni rá, mint a hatalom kisajátításának eszközére. Sorsa ezért elválaszthatatlan lesz az Orbán-kormány politikai megítélésétől. Ha a kormány megítélése romlik, vele együtt fog hanyatlani alkotmányának tekintélye is. Élettartamát nem évtizedekben fogják mérni. Az elferdített játékszabályok késleltethetik a bukást. De csak azon az áron, hogy a hatalommal való visszaélés a maga csupasz mivoltában mutatkozik meg. Ez legitimitásvesztésbe fordítja át a népszerűségvesztést, ami az alkotmányt sem hagyja érintetlenül. Az Alaptörvény nemhogy csillapítaná: alkotmányos szintre fogja emelni a politikai válságokat. Ez mind a válságok politikai kezelését, mind „a nemzeti együttműködés rendszerének” bukása utáni kibontakozást rendkívül kényes feladattá teszi. Ezért a demokratáknak már most el kell kezdeniük a felkészülést az orbáni politika bukására és arra, ami utána jön. Elérkeztünk utolsó kérdésemhez. Két gondolatot szeretnék megfogalmazni, egészen röviden. Az egyik a talán már nem is olyan távoli politikai válság kezelésére vonatkozik. Szerfölött kockázatos helyzetek elébe nézünk. Az alkotmány iránymutatása nélkül kell majd megtalálni a keskeny ösvényt az elfogadhatatlan elfogadása és az állam szétesésével fenyegető konfrontáció között. De ne feledjük: Magyarországnak vannak tapasztalatai arról, hogyan lehet egy illegitim alkotmányt a jogrend folyamatosságának felrúgása nélkül legitim alkotmánnyal felcserélni. Ébresszük fel és hasznosítsuk e tapasztalatokat. Másik észrevételem arra vonatkozik, hogyan juthatunk el egy új, végleges, nemzedékek hosszú-hosszú sorával együtt élni képes köztársasági alkotmányhoz. A köztársasági eszme lényege az, hogy a közös törvények alatt élő minden ember egyenlő tagja a politikai közösségnek, vallási, világnézeti, kulturális kötődéseitől, életfelfogásától, társadalmi helyzetétől függetlenül. A most regnáló jobboldal nem véletlenül igyekszik szabadulni a köztársaságnak még a nevétől is. Hiszen az alkotmányt a maga és hívei számára akarja kisajátítani. A köztársaság híveinek ezzel szemben olyan alkotmány a céljuk, melyet minden országlakos a sajátjának tekinthet. Ám ahogy az ország egyik fele nem veheti el hosszú időre az alkotmányt az ország másik felétől, úgy nem is adományozhat közös alkotmányt az ország másik felének. A közös alkotmány csak az ország két felét képviselő politikai erők összefogásából születhet meg. A köztársaságot a két oldal csak együtt építheti újjá. A magyar demokrácia jövője azon múlik, elég sokan lesznek-e mindkét oldalon, akik – tanulva az orbáni kaland katasztrofális következményeiből – megértik ezt. Elég sokan leszünk-e? Nem tudhatjuk biztosan. Ám erről nemcsak jóslatokat próbálhatunk megfogalmazni: tehetünk is érte. Köszönöm a figyelmüket.