FORRADALOM, SZABADSÁGHARC, VAGY REÁLIS GAZDASÁGPOLITIKA KELL NEKÜNK?
(Az Orbán-kormány gazdaságpolitikájának elemzése és értékelése)
Idestova 11 hónapja működik az Orbán Kormány, így már közel egy év teljesítménye és tapasztalatai alapján van lehetőségünk a jelenkori magyar gazdaságpolitika elemzésére és értékelésére.
A világgazdaság helyzete 2011 tavaszán
A magyar gazdaság napjainkra mélyen integrálódott a világ-, különösen az európai gazdaságba, ezer szállal kötődik ahhoz, pozíciói, fejlődési lehetőségei nagy mértékben függenek a világgazdaság – benne elsősorban az EU – állapotától, változásaitól, uralkodó tendenciáitól. Ezért nem lehet megalapozott analízist készíteni a magyar gazdaságról, ha nem ismerjük és nem „fordítjuk le magyarra” a világgazdaságban lezajló folyamatokat.
A világ napjainkra túljutott a 2008-9 évi ún. subprime válság első két szakaszán. Megszűnt a hitelezési és likviditási válság, a pénzügyi közvetítő rendszer – ha kockázatok mellett és időnként döccenőkkel is – működik, a világgazdaság túljutott a recesszión, ismét növekedési szakaszba lépett. Az új konjunktúra egyenetlen, törékeny, konfliktusokkal terhes, nem éri el a válság előtti korszak dinamikáját.
Ma már jól ismerjük a globális válság kialakulásának okait és következményeit, képesek vagyunk összegezni legfontosabb tapasztalatait. Ezeket azért érdemes ismét feleleveníteni, mert megértésük és felhasználásuk nélkül nem lehet hatékony és sikeres nemzeti gazdaságpolitikát alkotni és megvalósítani.
1./ A pénzügyi krízis nyomán kibontakozó recesszió hatalmas átalakuláshoz vezetett a gazdaság struktúrájában. A kereslet szűkülése és átrendeződése nyomán a túlkínálat számos területen megszűnt, kapacitások épültek le, vállalkozások mentek csődbe, munkahelyek tömege szűnt meg. A leépülés elsősorban az építőipart, a gépipart – benne a gépkocsi és tartós fogyasztási cikkek gyártását –, a turizmust, a szállítást és kereskedelmet, a pénzintézeteket, valamint a versenyképtelen kis- és közepes vállalkozásokat sújtotta. A legnagyobb változások a fejlett országokban mentek végbe.
2./ Drasztikusan felgyorsul a világ nagy gazdasági centrumainak átrendeződése, súlyának és hatásainak változása. Az Észak-Amerikai és európai régió szerepe folyamatosan csökken, Dél-kelet Ázsiáé rohamosan nő. A világgazdaság motorja ebben az évtizedben – sőt, talán az egész században - már a hatalmas versenyképességi, munka intenzitásbeli előnyökkel, kapacitás tartalékokkal és gigantikus piacokkal rendelkező Dél-kelet ázsiai régió lesz. 2030-ban az egy főre jutó kínai GDP elérheti az egy főre jutó amerikai GDP 70 %-át. A jelenlegi növekedési tempóval számolva 2030-ban a kínai gazdaság /vasárlóerő-paritáson mérve/ csaknem háromszor akkora lesz, mint az amerikai és nyugat-európai együttvéve. Az indiai gazdaság elérheti az amerikai 80%-át.
Ebben a brutális versenyben Európa behozhatatlan versenyképességi hátrányokkal küzd, fejlődési potenciálja, tartalékai szerények, fokozatosan leszakad. Ezzel együtt kőkemény realitás, hogy a magyar gazdaság számára így is a legjobb alternatíva, a harmonikus és szoros együttműködés az EU-val. Európa feltörekvő gazdaságainak – így Magyarországnak is – nincs más választása, mint javítani és gyorsítani gazdaságuk alkalmazkodó- és versenyképességét, hogy képesek legyenek csatlakozni az új konjunktúrához.
3./ A globális pénzügyi és gazdasági válság menedzselése a fejlett államokban új feszültségeket hozott létre, elhintve ezzel egy újabb, potenciális krízis magvait.
A pénzügyi rendszer likviditásának helyreállítása, valamint a recesszió fékezése érdekében a fejlett államok gigantikus monetáris és fiskális beavatkozást hajtottak végre, hatalmas méretűre növelve ezzel az olcsó hitelekkel finanszírozott pénzmennyiséget és az államadósságot. A bankmentő tőkejuttatások, a hitelezési aktivitást helyreállító rövid lejáratú hitel-expanzió, valamint a kereslet mesterséges élénkítését szolgáló állami anticiklikus gazdaságpolitika létrehozta egy adósság-válság fenyegető veszélyét.
Az új krízis megelőzése azt követeli, hogy az eladósodott államok – lehetőleg a még törékeny konjunktúra veszélyeztetése nélkül – következetesen csökkentsék adósság-állományukat, javítsák egyensúlyi pozícióikat, megelőzzék egy újabb pénzügyi buborék kialakulását, azaz pénzt vonjanak ki a gazdaságból. Ez a folyamat újabb, elsősorban politikai és társadalmi feszültségek forrása.
Megkezdődött a nemzetközi pénzügyi rendszer új és eddigieknél szigorúbb működési, minősítési szabályainak kidolgozása és bevezetése, bár kétségtelen, hogy a folyamat messze lassúbb a vártnál és szükségesnél.
A krízis-menedzselés számunkra különösen érvényes tapasztalata, hogy hitelekből, eladósodásból sem tartós gazdasági növekedést, sem fenntartható jólétet nem lehet finanszírozni. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a válság előtti „aranykor” soha nem tér vissza, azaz: vége az olcsó és korlátlan hitelezés, a felelőtlen eladósodás időszakának.
Számos ország tapasztalata és jó néhány hamvába holt kezdeményezés arra is rávilágított, hogy bezárkózó, protekcionista, vagy diszkriminatív gazdaságpolitikával /pl.: gépkocsi roncsprémium, külföldi vállalatok tevékenységének korlátozása, protekcionista piacvédelem/ nem lehet védekezni a globális válság ellen és nem lehet abból ilyen, „nemzetállami” eszközökkel kitörni.
A magyar gazdaság jelenlegi állapota
2010 májusában az Orbán kormány a gazdasági válságból lassan kilábaló, ám számos kockázattal és veszéllyel terhes gazdaságot örökölt. Bajnai Gordon kvázi „szakértői” kormánya szűk egy év alatt az ország számára hasznos és eredményes munkát végzett, a miniszterelnök pedig higgadt, felelős államférfiként irányította a gazdasági krízis menedzselését. Félretéve a rövid távú pártpolitikai érdekeket, figyelmét a népszerűségi mutatók vizsgálata helyett az ország érdekeinek szolgálatára fordította.
Az államháztartás hiányának sokak számára fájdalmas, drasztikus csökkentésével, a magyar nyugdíj rendszer hosszú távú finanszírozási feltételeinek megteremtésével, az adórendszer hatékonyság javító átalakításának megkezdésével, a felelős állami gazdálkodás szabályainak és intézményeinek kiépítésével, friss forrásokat biztosító és bizalmat erősítő nemzetközi megállapodásokkal visszahúzta az országot a pénzügyi szakadék széléről, csökkentette finanszírozási kockázatát, visszaterelte a gazdaságot a pénzpiacokra, csökkentette a külső finanszírozás költségeit, stabilizálta a forint árfolyamát, megteremtette egy kamatcsökkentési kurzus elindításának feltételeit, megkezdte az országgal szemben megrendült nemzetközi bizalom helyreállítását.
Ugyanakkor – a nyugdíj- és adórendszer módosításán túl – nem volt ideje és ereje az államháztartás évtizedek óta halogatott gyökeres reformjának elindítására és kényszerű örökségül hagyta az elmúlt 10 évben felhalmozódott, ma már az éves GDP 80%-át meghaladó bruttó államadósság menedzselésének és csökkentésének terheit.
2010-ben a GDP 1,2%-kal nőtt, amely meghaladja az eredetileg tervezett 0,9%-os növekedést és a Fidesz közgazdászok által vizionált 2-4%-os gazdasági visszaesést egyaránt. A tervezettnél jobb teljesítmény – a végrehajtott gazdaságpolitikai fordulat mellett – a külpiacok vártnál gyorsabb kilábalásának, kitüntetetten az intenzív német–kínai kapcsolatoknak volt köszönhető.
A magyar export 20%-ot közelítő növekedési üteme és az attól elmaradó import bővülés soha nem tapasztalt nagyságú aktívumhoz vezetett a külkereskedelmi és folyó fizetési mérlegben. Az 5,6 Milliárd Euróra duzzadt export-többlet azt eredményezte, hogy a magyar gazdaság folyó finanszírozása már nem szorult drága külső forrásokra. /Nem úgy természetesen a lejáró állam- és magánadósságok finanszírozása./
Ugyanakkor a lassan meginduló export-vezérelt növekedés még nem járt együtt a beruházások és a hazai belső fogyasztás bővülésével, az döntően a kihasználatlan kapacitásokra és a kiürült készletek egy részének feltöltésére épült. A munkanélküliség – a munkáltatók hatékonyság növelő és válságkezelő intézkedései nyomán – tovább nőtt és elérte a 12%-ot, az infláció csökkenése pedig – elsősorban az élelmiszer- és olajárak drasztikus emelkedése, valamint a forint árfolyamának romlása miatt – lelassult, majd visszájára fordult.
Az államháztartás 2010-re tervezett 3,8%-os hiányát csak következetes és fegyelmezett gazdálkodással, a bevételeket nem csökkentő és a kiadásokat nem növelő kormányzati magatartással lehetett volna betartani.
Orbánék nem ezt az utat folytatták. A bevételeket évközi adócsökkentésekkel /pl. társasági adó/ mérsékelték, a kiadásokat pedig terven felül /pl. közigazgatás, közösségi közlekedés, család támogatások/ növelték. Nem fékezték meg az önkormányzatok választás előtti költekezését és eladósodását, így a tavalyi kényszer intézkedések – ágazati külön adók, egyes fejezetek kiadásainak csökkentése – dacára az államháztartás konszolidált hiánya 3,8% helyett 4,2% lett. /KSH/
Az Orbán kormány gazdaságpolitikai filozófiájának és konkrét intézkedéseinek hatására – az adott világgazdasági környezetben és feltételek mellett – 2010 második felében és 2011 elején számos kedvező tendencia visszájára fordult a magyar gazdaságban. /Ezek elvi és stratégiai okaira később még visszatérek./
A forint átlagos árfolyama a kulcs-devizákkal szemben – erőteljes volatilitás mellett – tartósan 5%-kal romlott, az ország kockázati felár /CDS/ ingadozások mellett, 100 bázisponttal nőtt, a gazdaság finanszírozása drágult, az infláció beragadt és meghaladta az előző évit. Mindezek miatt a jegybank arra kényszerült, hogy felfüggessze a kamat-csökkentési kurzust és a gazdaság hosszú távú érdekei miatt kamat emelést hajtson végre. /Senkit ne tévesszen meg a március végi sikeres államkötvény kibocsátás, vagy a forint árfolyamának pillanatnyi erősödése, ez nem Magyarország javuló teljesítményének szól: ilyen magas, garantált hozamok mellett a likviditás bőségben fürdő piacon ma minden európai államkötvényt el lehet adni, a rövid távú befektetők pedig mindig kihasználják az éppen kedvező széljárást./
A munkanélküliség tavaly ősz óta ismét emelkedik, ez év januárjában szokatlanul nagy mértékben, majdnem százezer fővel nőtt, mert leállították az előző kormány közmunka programjait, anélkül hogy azokat bármivel pótolták volna.
Miközben a válságból kilábaló világgazdaságban mindenütt növekednek a beruházások, nálunk 2010 utolsó negyedében példátlan mértékben, 8%-kal zuhantak.
Az idei költségvetés hiánya máris brutális: februárra meghaladta az éves előirányzat több mint 81%-át. Ez akkor is vészjósló, ha egy része szezonális okokkal magyarázható.
A 2011-re optimistán tervezett 3%-os gazdasági növekedés jó, ha meghaladja a 2%-ot.
A negatív fordulatot és az Orbán kormány megalapozatlan ígéreteinek abszurditását a minden rossztól és „megszorításoktól” megóvandó emberek is egyre többen és gyakrabban megtapasztalhatják. Az év második hónapjában a dolgozó emberek megkapták az új adószabályok alapján számfejtett fizetésüket. Nagyon sokan kevesebbet a tavalyinál. A deviza hitelek törlesztő részletei viszont nem csökkentek, hanem emelkedtek. De nem csökkent a gáz, a villany, a benzin és gázolaj ára sem, éppen ellenkezőleg.
A lassan kiépülő nemzetközi bizalom máris köddé vált. Valamennyi nagy nemzetközi hitelminősítő intézet rontotta Magyarország hitel- és adós minősítését, negatív kilátásokkal, egy fokozattal a bóvli kategória fölé sorolva hazánkat.
Teljes joggal tehetjük fel a kérdést: mi történt itt az elmúlt 11 hónapban? A világgazdasági fejlemények mellett, a harsogó hazai siker propaganda ellenére, mi okozta hazánkban a kedvező tendenciák megszakadását és a negatív folyamatok felerősödését?
Az elmúlt időszakban számos nagyszerű elemzés született, amely választ és magyarázatot adott a fenti kérdésekre. /Talán ez az egyetlen pozitív hozadéka Orbánék eddigi ámokfutásának./ Közülük is kiemelem Kornai János és Magyar Bálint összefoglaló tanulmányát, amelyeket a Népszabadság teljes terjedelemben közölt. De hivatkozhatok remek közgazdászok, publicisták és közírók, vagy kutató intézetek publikációira is, amelyek éles szemmel és alapos szakmai igényességgel analizálják a hazai politikai, társadalmi, gazdasági fejleményeket.
Tanulva mindezekből, többnyire egyetértve velük, a következőkben magam is ezekre a kérdésekre próbálok választ keresni.
A magyar gazdaságpolitika jelenkori rögtönzései, „alakváltozásai”.
A Fidesznek, majd az Orbán kormánynak soha nem volt és ma sincs koherens gazdaságpolitikai programja. A külvilág és a gazdaság hazai szereplői egy ideig megmagyarázták és kelletlenül tudomásul vették, hogy a rövid távú politikai taktika felülírja a távlatos koncepciókat, a szavazat szerzés maximalizálásának célja übereli a megvalósítandó programok kidolgozását és meghirdetését. A politika célja pedig a hatalom megszerzése minden áron, a lehető legnagyobb arányban és felhatalmazással. Ehhez pedig nincs szükség árnyalt, szakmailag megalapozott programokra, elég a szocialista-szabad demokrata koalíció 8-1 évig tartó nagyon gyenge kormányzati, politikai és morális teljesítményének – egyébként indokolt – üvöltő kritikája, hibáinak határtalan felnagyítása, permanens sulykolása és kriminalizálása, a gazdaságilag elkerülhetetlen, de népszerűtlen terveinek, vagy rosszul előkészített, szakmailag dilettáns döntéseinek merev elutasítása, a reformok megbénítása.
Programok helyett elég nacionál-populista lózungokat szajkózni, irreális, ezért felelőtlen ígéretekkel manipulálni a választókat, bűnbakokat keresni és gyártani.
A recept rövid távon bevált: Orbánék totális hatalomra tettek szert, ennek az intézmény- és eszközrendszerét gőzerővel építik ki, megszilárdításán és prolongálásán gátlástalanul dolgoznak. Ezt a célt szolgálja a most zajló alkotmányozási kabaré, de ide tartozik az AB hatáskörének szűkítése, a KV tanács megszüntetése, vagy az ÁSZ, ill. a monetáris tanács megszállása és a jegybank elnökének lejáratása is.
Az a cinikus filozófia, amely a hatalmat nem egy program megvalósításához szükséges eszköznek, hanem mindenek feletti végcélnak tekinti, törvényszerűen akadálynak, felesleges problémának tartja a szakmailag megalapozott, koherens gazdaságpolitikai programot.
Ebben a felfogásban elég, ha a kormány gazdaságpolitikai lépéseit zavaros gazdasági filozófiák kiragadott elemeire, végig nem gondolt és számolt ötletekre, erőszakos beavatkozásokra építi. Ha a gazdaság objektív törvényszerűségei és egyes szereplői gátolják a hatalmi célok megvalósítását, megtagadják a törvényeket, eldobják a közgazdasági tankönyveket, új szabályokat hoznak létre, fenyegetik, zsarolják, esetleg megtámadják a gazdaság hozzájuk nem lojális szereplőit.
A Fidesz és az Orbán kormány nem dolgozott ki gazdaságpolitikai programot az országgyűlési választásokra – figyelem: 8, ellenzékben töltött év állt rendelkezésére! –, az önkormányzati választásokra, a 2011 évi költségvetés megalapozásához, sőt a 2011 márciusában lejáró konvergencia program megújításához sem. A programokat részben populista jelszavakkal – feje tetejéről a talpára állítjuk a magyar gazdaságot, hazai erőforrásokra és gazdasági szereplőkre építjük a magyar gazdasági csodát, gazdasági szabadságharcot folytatunk a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel szemben, kivívjuk hazánk gazdasági függetlenségét, megszorítások helyett dinamizáljuk a gazdaságot, 10 év alatt egymillió, 4 év alatt 300 ezer új munkahelyet hozunk létre, sereghajtók helyett újra éllovasok leszünk Európában, a kínai termelékenységgel fogunk versenyezni, megalkotjuk a világ legjobb és legegyszerűbb adórendszerét, stb. –, részben eklektikus ötletek halmazával pótolták. /Az utóbbiak közé tartozik a kormány 26 pontos gazdasági csomagja, illetve a reformprogramot helyettesítő, 29 pontos Széll Kálmán terv, amelyek néhány, valóban jó irányba mutató elemét nyomban lerontják a káros és megalapozatlan ötletek./
Valamennyi eddigi csomag és alibi program szakmailag lényegében megalapozatlan, a kitűzött célok elérésére alkalmatlan, többnyire erőszakos intézkedések alátámasztására, időhúzásra, a piacok rövid távú megnyugtatására, hitegetésére szolgált. Napjainkra már szertefoszlott az a remény, hogy az Orbán kormány kétharmados többségének birtokában végre megteszi az elődei által oly régóta halogatott lépéseket, végrehajtja azokat a reformokat, amelyek megteremtik Magyarországon a tartós és fenntartható gazdasági fejlődés ma hiányzó feltételeit.
Az Orbán kormány elmúlt 11 hónapban végrehajtott gazdaságpolitikai döntései a következőkben foglalhatók össze.
1./ A kormány gazdaságpolitikája két prioritásra épül:
– belpolitikai szándékoktól vezérelve, a hatalom megszilárdítása és korlátlan kiterjesztése érdekében rövid távú célokat szolgál, kerüli a népszerűtlen intézkedéseket, ezért halogatja az elkerülhetetlen reformokat, saját hatalmi bázisának megerősítése érdekében drasztikus jövedelem átcsoportosítást hajt végre a nagy jövedelemmel és vagyonnal, valamint több gyermekkel rendelkező családok javára, a többi társadalmi csoport terhére, kedvezményezi – lényegében lekenyerezi – a hozzá közel álló vállalkozásokat,
– a kikerülhetetlen nemzetközi kényszereknek /EU egyensúlyi követelményei, finanszírozó pénzpiacok rövid távú elvárásai/ próbál megfelelni és az államháztartás adott évre tervezett pénzforgalmi hiányának betartására koncentrál, továbbá az államadósság ködbe vesző csökkentését ígéri. /Az alkotmány tervezetében szerepelő 50%-os GDP arányos nominális államadósság plafon, ill. cél tartalma közgazdasági értelemben jó és rossz egyaránt lehet, elérése pedig irreális, nem egyéb porhintésnél, legfeljebb alibinek használható./
Ezt a nagyrészt verbális kötelezettségvállalást a pénzpiacok rövid távon még honorálják.
2./ Miután a tervezett és vállalt éves államháztartási hiány betartását saját, bevételeket csökkentő – 16%-os, egykulcsos, gyermek kedvezményekkel kombinált SZJA és tőke jövedelem adók, 10%-os lineáris társasági adó évi 500 ezer Ft nyereség alatt –, valamint részben költségvetési kiadásokat növelő döntéseivel veszélyezteti, az elvárt hiányt ún. „nem szokványos” lépésekkel, továbbá a központi költségvetési fejezetek tervezett és a költségvetési törvényben jóváhagyott előirányzatainak fűnyíró elv szerint végrehajtott csökkentésével állítja elő évről-évre. /2010-11/
3./ A „nem szokványos” lépések nem közgazdasági innovációt, új és hatásos eszközök kidolgozását, azok optimális kombinációját, hanem primitív jövedelem- és tőke elvonást jelentenek.
Közülük a szektorális külön adók – az ún. „válságadók” a pénzintézeti, telekommunikációs, energetikai és kiskereskedelmi szektorokban – diszkriminatív, szelektív protekcionizmust valósítanak meg. Sértik a verseny semleges adóztatás alapelvét, teljes jogbizonytalansághoz vezetnek, kiszámíthatatlanná teszik a gazdasági kalkulációkat, fejlesztési, beruházási forrásokat vonnak el és/vagy veszteséget okoznak az adóztatott cégeknek. A szelekció nemcsak ágazatokra, hanem tulajdonosokra is kiterjed: zömmel a külföldi tulajdonú multinacionális cégeket terhelik.
Miután a tervezett „reform csomag” /Széll Kálmán terv/ előre láthatólag nem képes megalapozni az állami kiadások és újraelosztás jelentős és fenntartható csökkentését, a szektorális külön adók fenntartása hosszú távú lesz, mértéke kiszámíthatatlan teher a kiszemelt vállalatok számára.
Mindez fékezi a beruházásokat, az ország tőkevonzó és megtartó képességét, a bankok hitelezési aktivitását, azaz rontja a versenyképességet, csökkenti a potenciális növekedés esélyeit.
Ha mindezek mellett a válságadókat az EU Bizottsága részben, vagy egészben – a telekommunikációs szektoradó esetében bizonyosan – az EU joggal és alapelvekkel ellentétesnek ítéli, újabb luk keletkezik a költségvetésen. Ez esetben már a 2011 évi hiánycél sem teljesül, vagy a magán nyugdíj pénztári vagyon még nagyobb hányadát kell törvénytelen módon a folyó kiadások fedezetére fordítani. /Egyáltalán nem kizárt, hogy az Eurostat ezt az elszámolást sem fogja elfogadni, ami azt jelentené, hogy nemcsak a túlzott deficit eljárás folytatódik Magyarországgal szemben, hanem most már a szankciók sem fognak elmaradni, a vele járó további leminősítésekről és azok piaci következményeiről nem is beszélve./
4./ A politika-vezérelt jövedelem újra elosztás – Ferge Zsuzsa megállapítását citálva: perverz jövedelem elosztás – a fiskális politika eszközeivel valósul meg. Az összevont személyi- és tőke jövedelmek 16%-os adóztatása, a gyermekek utáni adókedvezmények, illetve a gyermeknevelési támogatások kivétel nélkül a nagy jövedelmű, nagy vagyonnal rendelkező /illetékmentesség családon belüli vagyon mozgás esetén/ és több gyermeket nevelő családokat kedvezményezi, mindenki mást hátrányosan érint.
A tervezett költségvetési megtakarítások tovább növelik a szakadékot a tehetős és kiszolgáltatott, támogatásra szoruló családok és állampolgárok között. Az új Orbán állam itt klasszikus „Taigetosz elvet” valósít meg: mondván, hadd hulljon a férgese!
A kormány a rászorultság elvű szociálpolitikai támogatások hatókörét és forrásait szűkíti, miközben a teljesítményelvű szociálpolitika legfontosabb, legdrágább és legdiszkriminatívabb elemét – a személyi jövedelemadóból levonható gyermeknevelési kedvezményt – ismét beépítette támogatási rendszerébe. Ezzel a megoldással nem egyszerűen az a baj, hogy a nagy jövedelmű családoknak indokolatlanul juttat többlet támogatást, hogy felhasználja a legszegényebb családok támogatására fordítható forrásokat erre a célra, hanem azért gyalázatos, mert súlyosan diszkriminatív! Éppen azokat a családokat zárja ki a gyermeknevelés egy fontos támogatási forrásából, akik a legnyomorúságosabb körülmények között élnek: nincs, vagy minimális az adóztatható jövedelmük, így nem képesek az adókedvezményt igénybe venni. Ez bizony ismételt jövedelem átcsoportosítás a tehetősek javára, a szegények terhére. Ráadásul többszörösen diszkriminatív, hisz implicit módon durván roma ellenes – miután a roma családok túlnyomó többsége eleve képtelen az adókedvezményt igénybe venni. /Erre a feltétel rendszerre épül majd a roma társadalom felemelését szolgáló program?!/
5./ A magán nyugdíj pénztárak erőszakos államosítása aláássa a nyugdíj rendszer fenntarthatóságát, hosszú távú finanszírozhatóságát, kiszolgáltatja a jövő nyugdíjasait a kedvezőtlen demográfiai hatásoknak és a jövő kormányainak, növeli a jövő nemzedékek terheit, megingatja a magántulajdon szentségét, aláássa az állammal kötött megállapodásokba, valamint a hosszú távú megtakarítások biztonságába vetett bizalmat. Az intézkedés okozta károk ma még felmérhetetlenek.
6./ A meghirdetett programok vonzó céljai megalapozatlanok, a csodavárást táplálják a társadalomban. A 4-6 %-os gazdasági növekedés, az 1 millió új munkahely, a foglalkoztatás 10-15 %-os emelése, a nyugdíjak biztonságos finanszírozása, a deviza hitelesek megmentése, a rezsiköltségek befagyasztása, a GDP arányos államadósság 50%-ra csökkentése mind-mind illúzió, aminek sem a gazdasági, sem a társadalmi feltételei nincsenek meg és a megismert kormányzati elképzelésekkel nem is hozhatók létre.
Mindezek miatt az államháztartás strukturális hiánya nem csökken, hanem nő. Az államadósság csökkenő tendenciáját csak a magánnyugdíjpénztári vagyon adósság csökkentésre fordítandó része fogja szolgálni, a deficit csökkentése nem. Ennek hiányában az adósság állomány rövid idő alatt „visszanő”.
Az eddig megtett lépések és megismert tervek nem javítják, hanem rontják a magyar gazdaság versenyképességét, növekedési potenciálját.
Amit ma tudunk az Orbán kormány gazdaságpolitikájáról, az nem felzárkózó, hanem stagnáló és/vagy leszakadó pályára állítja a magyar gazdaságot, azaz gyorsuló ütemben sodródunk Európa perifériája felé.
Stratégiai hibák és tévedések.
A következőkben olyan témákat és elemeket sorolok fel, amelyek alapvetően és hosszú távon befolyásolhatják a magyar gazdaság fejlődési pályáját, s amelyekről az Orbán kormány hibás nézeteket vall, eddig káros gyakorlatot folytatott, vagy tervez.
Növekedés vagy egyensúly.
A Fidesz már választási győzelme előtt frontális támadást indított a makro egyensúlyt javítani szándékozó, az államháztartás hiányát csökkentő, ún. „megszorító” gazdaságpolitika ellen. Lejáratta, ignorálta ezt a gazdasági filozófiát, mondván, hogy az sehová sem vezet, a növekedésnek kell abszolút prioritást biztosítani, akár a hiány és az adósság átmeneti növelése árán is. Harsogta mindezt akkor, amikor a globális válság következményeként egész Európát és Észak Amerikát egy újabb krízis, az államadósság-válság fenyegeti.
Noha gazdaságpolitikája lényegét soha ki nem fejtette, a közgazdászok számára világos volt: a Fidesz a gyorsabb, döntően a hazai kereslet mesterséges bővítésére alapozott növekedés, magasabb hiány, államadósság és infláció kombinációjára épülő gazdaságpolitikát akart megvalósítani. Lényegét tekintve egyszerre akarta fellazítani a szigorú fiskális, monetáris és jövedelem politikát, a gyorsabb, ám fölöttébb kétes gazdasági növekedés reményében. Azt a gazdaságpolitikát, amely Magyarországon már megbukott 1985-86-ban, 1993-94-ben, legutóbb pedig 2001 és 2006 között. Mindezt olyan körülmények között, amikor a pénzügyi piacok a kiugróan magas kockázatok miatt már semmilyen hiányt és adósságot növelő gazdaságpolitikát nem hajlandók finanszírozni.
Ez az arcátlan voluntarizmus már az első brüsszeli tárgyaláson kudarchoz vezetett: az EU világossá tette, Magyarországnak be kell tartania az államháztartási hiány csökkentésének programját.
Az Orbán kormány erre 180 fokos fordulatot hajtott végre: A Széll Kálmán tervben már azt deklarálja, hogy a fő cél az államadósság csökkentése. Ezt a pálfordulást akár üdvözölhetnénk is, ha a bemutatott program-vázlat alátámasztaná a cél elérését. De nem teszi. Adósság és deficit csökkentő terveit a magánnyugdíjpénztári vagyon államosítására, a gazdaság fejlődését fékező, valószínűleg EU ellenes szektorális különadók tartós beszedésére és az érdemi reformok nélkül, fűnyíró elv szerint végrehajtott költségvetési kényszer megtakarításokra építi. Magyarul az adósság csökkentő program vagy irreális, fenntarthatatlan – tehát a strukturális hiányt nem csökkenti, így az adósság állomány 2012 után ismét növekedni fog –, vagy erőszakos végrehajtása tovább mérsékli a magyar gazdaság növekedési potenciálját és a tervezett 4-6 %-os évenkénti növekedési pálya helyett a nemzetközi konjunktúra idején is stagnáláshoz, vagy alacsony – 1-2 %-os – növekedési dinamikához vezet.
Gazdasági szabadságharc, függetlenedés a szupranacionális intézményektől, IMF-től, Világbanktól, sőt az EU Bizottságtól is.
Amit ezen a téren Orbánék művelnek, az Magyarország érdekeivel alapvetően ellentétes, ön sorsrontó politika. Tragikus tévedés, hogy a nemzetközi szervezetek és piacok követelményeit a kormány károsnak tartja, a függetlenségét csorbító diktátumnak tekinti, holott a magyar gazdaság és így az ország érdeke az, hogy ezeket a feladatokat külső hatások nélkül is végrehajtsa.
Magyarország erőforrás hiánnyal, technológiai lemaradással, versenyképességi hátrányokkal, magas államadóssággal küzdő, kicsi belső piaccal rendelkező, nyitott gazdaság. Elemi érdeke a széleskörű nemzetközi gazdasági integrációban való intenzív részvétel, a nemzetközi gazdasági együttműködésből, valamint a szupranacionális szervezetek erőforrásaiból való részesedés, a harmonikus együttműködésből származó véd ernyő biztonsági garanciáinak kihasználása.
Az elmúlt évtizedben semmi mással nem pótolható előnyeink származtak e szervezetekkel való együttműködésből.
2008 őszén az IMF-EU-Világbank által nyújtott, gigantikus méretű, 20,1 Md Eurós stand-by hitelkeret mentette meg az országot a fizetésképtelenségtől, a pénzügyi összeomlástól. Ráadásul ezekhez a forrásokhoz Magyarország 2-3 %-kal olcsóbban jutott hozzá, mint ha azokat a piacokról kellett volna megszereznie.
A hitelszerződések feltételeként elfogadott stabilizációs gazdaságpolitika az ország érdeke, a fenntartható fejlődés biztosítéka, nem pedig kizsákmányoló diktátum. Az együttműködés garancia és véd ernyő az ország számára, pénzügyi-gazdasági krízisek esetén. Megszüntetése és a nemzetközi szervezetek primitív, arrogáns támadása már eddig is mérhetetlen károkat okozott az országnak. /Drasztikus leminősítés, a kockázati felárak növekedése, dráguló finanszírozás./
Brüsszel és az EU diktátumáról beszélni kapitális ostobaság. Magyarország 2004 és 2009 között, 6 már lezárt elszámolású év alatt 7 ezer millió Eurós nettó támogatást kapott az EU-tól. Lényegében ebből finanszírozta infrastruktúrájának, településeinek fejlesztését, agrárgazdaságának működtetését. A külföldi tőkebefektetések 60%-a az uniós tagországoktól érkezett, külkereskedelmünk – amely a magyar gazdaság motorja – túlnyomó része a közösség tagjaival zajlik.
Azt is mondhatnánk, hogy a magyar gazdaság számára nincs élet, legfeljebb vegetálás lenne az EU-n kívül. S ha mindehhez hozzá vesszük azt a perdöntő történelmi tapasztalatot, amit Kosáry Domokos oly világosan összegezett, idézem: „mindig a nemzetközi viszonyok, s nem a belső fejlődés szabta meg Magyarország sorsát”, nos akkor válik igazán egyértelművé, hogy számunkra csak az együttműködés, valamint a gyors és kezdeményező alkalmazkodás jár előnyökkel. A háború – vö. „szabadságharc és forradalom” – és a külön utas politika csak veszteségeket okoz.
Az előző összefüggések fényében kell vizsgálnunk Orbánék legújabb tévedéseit is.
Nevezetesen: érdekünk az adóverseny fenntartása Európában és nem csatlakozunk a monetáris unió tagországai számára kidolgozott versenyképességi paktumhoz. Ennek direkt következménye az a buta deklaráció is, hogy Magyarországon 2020 előtt nem lesz Euro. /Ráadásul ezt az ostobaságot indirekt módon még az új alkotmányban is meg akarják erősíteni./
Ha képesek lennénk 1-2 év alatt minimum 10 %-kal csökkenteni az állami újra elosztást, tartósan 3 % alá vinni az államháztartás konszolidált hiányát és 60 %-ra mérsékelni a GDP arányos bruttó államadósságot évi 4-6 %-os gazdasági növekedés mellett, akkor talán lenne fedezete annak az erőltetett adó csökkentésnek, ami együtt jár az adóversenyben való részvétellel. /Igaz: akkor sem a személyi jövedelemadó drasztikus csökkentésével, hanem a bruttó bérköltségek , az ún. adóék és a vállalatokat terhelő iparűzési adó mérséklésével kellene versenyeznünk./ De miután erre képtelenek vagyunk, az adóversenyben úgy veszünk részt, hogy az adó- és verseny semlegességet sértő külön, szektorális adókkal, meg a magán nyugdíj pénztárak vagyonának államosításával pótoljuk a kieső bevételeket. Azaz ebben a versenyben a feltételek durva rontásával önmagunkat eleve vereségre ítéljük. Ez azt jelenti, hogy érdekeink sokkal közelebb állnak a versenyt óvatosan korlátozni szándékozó Németországhoz – a társasági adó alapjának harmonizálása minimális, de fontos lépés –, mint a valóban versenyképes Szlovákiához, vagy a balti államokhoz. Kétségtelen, hogy ha csatlakoznánk a versenyképességi paktumhoz, az Orbán kormány nem engedhetné meg magának, hogy esze ment adócsökkentést hajtson végre néhány adónemnél, majd ezek pótlására abszurd, diszkriminatív sarcot vessen ki tetszőlegesen kiválasztott szektorokra és vállalatokra.
A monetáris unió tagállamaira vonatkozó versenyképességi paktum céljai tökéletesen egybe esnek Magyarország érdekeivel. A nyugdíjrendszer hosszú távú működőképességének biztosítása, a bérautomatizmusok versenyképességet javító harmonizálása, vagy a már említett adóharmonizáció megvalósítása elemi érdekünk. Ellentétben Orbánék deklarációival, a Széll Kálmán terv messze nem támasztja alá ezeket a célokat. Sokkal inkább arról van szó, hogy az Orbán rezsim nem akarja vállalni azt a felelős, következetes, de esetenként bizony népszerűtlen gazdaságpolitikát, amit megkövetelne a versenyképességi paktumhoz, valamint az Euró-övezethez való csatlakozás. A szavazóbázis megőrzésének hiú reményében inkább azt vállalja, hogy lemondunk a közös valuta bevezetésének előnyeiről, a vele együtt járó stabilitásról és eleve lemaradunk régiós versenytársainktól. /A szlovákok, szlovének és észtek után a csehek, lengyelek, lettek és litvánok 2014-15-re tervezik az Euro bevezetését./
Voluntarista beavatkozás a piaci viszonyokba.
Itt nem csupán az adó- és versenysemlegességet súlyosan sértő „válságadókról” van szó. Populista céljai érdekében a kormány más területeken is erőszakosan beavatkozik a vállalatok életébe, csorbítva gazdálkodási önállóságukat, torzítva eredményességüket.
A megalapozatlan személyi jövedelemadó és kedvezmény csökkentés negatív hatásainak ellensúlyozására, hogy felelőtlen ígéretét -„senki sem járhat rosszabbul az új, egy kulcsos adóval” – teljesíteni tudja, a kormány bérkommandóval és zsarolással akarja kikényszeríteni, hogy a vállalkozások akkora nominális béremelést hajtsanak végre alacsony jövedelmű dolgozóiknál, hogy azok nettó jövedelme ne csökkenjen. Függetlenül a vállalati gazdálkodás eredményeitől, a cégek versenyképességétől, piaci helyzetétől, költségviselő képességétől, szuverén bérpolitikájától. Azaz az állam hoz egy hibás döntést, majd annak káros hatásait a vállalatok terhére akarja kompenzálni.
Hogy ezzel rontja az érintett cégek versenyképességét, piaci helyzetét, jövedelmezőségét, hogy akár létszámcsökkentésre is kényszerítheti őket – a foglalkoztatás meghirdetett növelése helyett – az nem számít. Vérlázító, farizeus politizálás ez!
A másik népszerű és „zseniális” találmány, az ún. rezsiköltségek befagyasztása.
Ez a hatósági árszabályozás kiterjesztését, az árak költségektől, ráfordításoktól független megállapítását jelenti. A szándék akár hasznos is lehetne, ha a monopol helyzetben lévő közüzemi szolgáltató cégek árképzését, költségeit, nyereségének összetevőit ellenőrizné és szükség szerint korrigálná a kormány. De nem ezt hirdeti meg, hanem a költségektől, beruházási igényektől, piaci viszonyoktól független árbefagyasztást. Ez pedig veszteségekhez, szükséges beruházások halasztásához, elkerülhetetlen, később lökés-szerűen megvalósuló áremelésekhez vezethet.
Az adó- és nyugdíjrendszer szétzilálása, a jövő felélése.
A gazdaságpolitikai döntések nemcsak a gazdaság működésének rövid távú feltételeit, hanem számos esetben a generációk közötti teher elosztás mértékét és ütemezését is befolyásolják. Az Orbán kormány eddigi döntései közül kettő is ehhez a körhöz tartozik.
Az egyik a 2011. január 1-jén életbe léptetett „adóreform” legfontosabb eleme, konkrétan a 16%-os, családi adókedvezménnyel kombinált lineáris jövedelemadó. Mint láttuk, az adó csökkentés és gyermek-kedvezmény növelés bevétel csökkentő hatását szektorális külön adókkal és a magán nyugdíj pénztárak vagyonának államosításával pótolja a kormány.
Ez átmenetileg, 1-2 évig működhet, addig nem növeli a hiányt. Ám a vagyon elfogy, a külön adók nem tarthatók fenn a végtelenségig, előbb utóbb újra termelődik a hiány, ismét nőni fog az államadósság. Ennek terheit a ma előnyt élvezőkkel szemben, mindannyian később fogjuk viselni. Ez nem más, mint az „utánam az özönvíz” cinikus szemlélete.
Még súlyosabb a helyzet a nyugdíjrendszer szétzilálása miatt. A magán nyugdíj pénztárak megszüntetése az állami nyugdíj rendszerbe visszalépő tagok nyugdíjba vonulásakor fogja terhelni a felosztó-kirovó nyugdíjrendszert. E nyugdíjak fedezetét, a felhalmozott vagyont az állam most elkölti. A növekvő nyugdíj terheket az akkori keresőknek kell fedezniük, járulék befizetéseikből. Azaz vagy több járulékot kell a jövő generációinak befizetniük, vagy sokkal kevesebb nyugdíjat fognak kapni a később nyugdíjba vonulók. Mindezt miért? Hogy rövid távon fedezni lehessen egy megalapozatlan adócsökkentést.
A lakosság szabályozott hozzájárulásának és a magántőke bevonásának diszkreditálása az egészségügyben és a felsőoktatásban.
A Fidesz ellenzéki időszakában – részben az akkori kormány lejáratása, részben saját népszerűségének növelése érdekében – demagóg keresztes hadjáratot folytatott az egészségügyben az ún. vizitdíj, a felsőoktatásban a tandíj szabályozott bevezetése, ill. kibővítése, valamint a magántőke bevonása ellen.
Tette mindezt a „zemberek” védelme és a magántőke „nyerészkedésének” megakadályozása érdekében. Egy tragikomikus népszavazási bohózattal hosszú távon is lehetetlenné tette, hogy a magyar társadalom elfogadja a lakossági hozzájárulás egyébként elkerülhetetlen bővítését az egészségügyben és a felsőoktatásban.
„Áldásos” propagandájának következményeként nálunk a magántőke részvétele az egészségügyi fejlesztésekben és szolgáltatásokban, illetve az oktatás és a kultúra területén az állam le- és kirablásának szinonimájává vált.
Mi történt valójában? A Fidesz akciói azt a hamis látszatot erősítették a társadalomban, hogy az egészségügyi ellátás és a felsőoktatás ingyenessége csak elhatározás kérdése és az állam feladata. Aki mást mond és akar, az minimum nép ellenes.
A valóság azonban épp az ellenkezője. Az egészségügyben és a felsőoktatásban lezajló költségrobbanást – amit egyrészt a gyorsan növekvő mennyiségi feladatok, másrészt a rohamosan fejlődő és egyre drágább technikai, technológiai fejlesztések okoznak – egyetlen ország gazdasága és államháztartása sem képes hiánytalanul finanszírozni. A modern államok három alternatíva, illetve ezek különböző kombinációi között választhatnak:
– a növekvő igényekhez és költségekhez igazítják az állami bevételeket, azaz járulékot és adókat emelnek,
– nem követik a növekvő igényeket, tehát a szolgáltatások mennyiségét nem növelik, minőségét nem emelik, eltűrik az állami egészségügy és felsőoktatás elszegényedését, a társadalom kettészakadását,
– megosztják a növekvő terheket a szolgáltatást igénybe vevő lakosság és a garanciák mellett befektetni hajlandó magánszektor között.
Nem nehéz belátni, hogy az adók és járulékok növelése, illetve a szolgáltatások lezüllesztése járhatatlan út. Marad a terhek megosztása.
Ma is ez történik, csak nagyrészt szabályozatlanul. Az egészségügyben a hálapénz egészíti ki a hiányos állami forrásokat egyenetlenül, elosztási és morális károkat okozva a benne résztvevőknek, a felsőoktatásban pedig az állami képzésből kiszorulók az önköltséges oktatás keretében juthatnak diplomához, valójában a családok anyagi lehetőségeihez láncolva a fiatalok tovább tanulási esélyeit.
Magyarul: elkerülhetetlen az egészségügyben a szabályozott lakossági hozzájárulás, a felsőoktatásban pedig az összehangolt tandíj, ösztöndíj és diákhitel rendszer működtetése. A különböző aberrált ötletek, mint pl. hamburger adó bevezetése, az alkohol és dohánytermékek jövedéki adójának – időnként egyébként indokolt – növelése, vagy a felsőoktatásban résztvevő hallgatók létszámának drasztikus csökkentése, nem pótolhatják a tartós megoldásokat. /Nem mellékesen az Orbán kormány is hasonló megoldásokon spekulál, amikor pl. a gyógyszer támogatások drasztikus csökkentése mellett a gyógyszer térítési díjak – ún. dobozdíjak – emelését, vagy az önköltséges képzésben résztvevő diákok számának és arányának növelését tervezi. Lásd: Széll Kálmán terv./
Hasonló a helyzet a magántőke bevonásával is. Nem a lehetőséget kell kizárni, hanem a visszaélések gyakorlatát kell megelőzni. Ez pedig szabályozás és garancia vállalás kérdése, akár egészségügyi szolgáltatásokról és fejlesztésekről, akár oktatási vagy kulturális beruházásokról legyen is szó. /Nem a magánlabor, PET centrum, magán rendelő, magánklinika, vagy PPP beruházás elvetendő, hanem az állam és a magánszféra „kitüntetettjeinek” összejátszása, burkolt nyerészkedése./
A kormánynak ezen kellene gőzerővel dolgoznia, nem pedig a papagáj-kommandóval lejáratni a jó megoldásokat.
Szabályozás és ösztönzés hiányában egyébként spontán módon úgy is kialakul a kettős piac és ellátás. Aki nem elégedett az állami szolgáltatásokkal és meg tudja fizetni, már ma is magánrendelőt, magán klinikákat, vagy „fizetős” egyetemet vesz igénybe, itthon vagy külföldön. Ez a folyamat azonban visszafordíthatatlanul elvezet a társadalom teljes kettészakadásához. Nem kellene megvárni!
Lehetséges forgatókönyvek és feladatok.
Ma még nem tudhatjuk pontosan, hogy az Orbán kormány első 11 hónapi működése, már meghozott és tervezett gazdaságpolitikai intézkedései mikor, milyen hatást fognak gyakorolni a magyar gazdaságra. Előre látunk számos veszélyt és kockázatot, és valószínűsíthetünk legalább két forgatókönyvet.
Mindkét szcenárió abból indul ki, hogy az Orbán kormány végrehajtja már meghozott és tervezett intézkedéseit.
Ez esetben saját sorsunkról nem magunk, hanem a világ fog dönteni. Az EU nagyhatalmai – elsősorban Németország –, a pénzügyi intézmények és piacok határoznak majd arról, hogy meddig tűrik a külön utas, gazdasági partnereinknek is kárt okozó, az EU-ban rossz precedenst teremtő és elvetendő példát szolgáltató gazdaságpolitikát. Ennek a forgatókönyvnek két változata lehetséges:
az első egy krízisváltozat: ha a Széll Kálmán terv kibontott, részletes szabályokat is tartalmazó változata nem győzi meg az EU szakembereit és a piaci szereplőket, hogy a program egyensúly javító és adósságcsökkentő céljai reálisak, a nemzetközi erők „gyors halálra” ítélik a renegát magyar gazdaságot és kormányt. Ez esetben 2011 júliusától – az EU soros elnökség terminusának lejárta után – elmeszelik a szektorális „válságadók” egy részét, nem fogadják el a magánnyugdíjpénztári vagyont folyó költségvetési kiadások fedezeteként, életbe léptetik a túlzott deficit eljárást követő szankciókat, a nemzetközi hitelminősítők bóvli kategóriába sorolják a magyar államadósságot, aminek nyomán finanszírozási, hitel és valuta válság alakul ki, annak minden pusztító következményével együtt,
a második a lassú halál forgatókönyve: a nemzetközi közösség a természetes elgyengülés és fokozatos felszámolás útját választja, azaz kivárja, amíg kimerülnek a „nem szokványos” eszközök forrásai, tehát stagnálásra, vegetálásra ítéli az országot mindaddig, amíg a garantáltan bekövetkező gazdasági kényszerek hatására nem tér észhez és nem változtat gyökeresen politikáján.
Az első forgatókönyv esetén az országnak azonnali krízis menedzselésre kell felkészülnie. Össze kell állítani azt a szakmai, gazdasági és jogalkotási programot, amolyan „vész-forgatókönyvet”, amely meggátolja a teljes összeomlást, megelőzi a fizetőképtelenséget, működőképes állapotban tartja az ország gazdaságát. Ezt követheti egy kibontakozási program összeállítása. Ilyen program kidolgozása nem várható sem a jelenlegi kormánytól, sem az ellenzéki pártoktól, azt civil szervezeteknek és az ország sorsa iránt nem közömbös szakmai műhelyeknek kell megalkotniuk. A másik szcenárió esetén lehetőség és szükség lesz egy komplex, koherens gazdaságpolitikai program kidolgozására, amelynek két funkciót kell teljesítenie: – tartalmaznia kell egy korrekciós programot, amely megtervezi az Orbán kormány gazdaságpolitikai hibáinak kiküszöbölését, továbbá fejleszthető állapotba hozza a gazdaságpolitika intézmény- és eszközrendszerét, ennek folytatásaként pedig megalkotja azt a programot – beleértve az eddig elhalasztott reformokat is –, amely tartós, fenntartható növekedési és egyensúlyi pályára tereli a magyar gazdaságot. A komplex programnak többek között új alapokra kell helyeznie a szétbarkácsolt nyugdíjrendszert, az elfuserált adórendszert, meg kell alkotnia az önkormányzati rendszer érdemi reformjának programját, ki kell dolgoznia az oktatás, szakképzés és egészségügy átfogó tartalmi és finanszírozási reformját, össze kell állítani a monetáris unióhoz való csatlakozás feladatait és menetrendjét, ezekre az elemekre építve az ország gazdasági felzárkózásának hiteles programját. A konkrét ágazati fejlesztési programok közül nem maradhat ki az ország energia ellátásának, agrárgazdaságának és közlekedési infrastruktúrájának hosszú távú fejlesztési koncepciója. A program alkotóinak meg kell érteniük és el kell magyarázniuk, hogy az elmúlt évtizedekben Magyarországon nem a reformokra épülő gazdaságpolitika bukott meg, hanem annak épp az ellenkezője. Sikertelenek voltak azok a „reform-torzók”, amelyek az elkerülhetetlen átalakításokat csak addig a határig vállalták és hajtották végre, ameddig az országot pénzügyi, gazdasági csőd fenyegette. Amint a kényszerű stabilizációs és korlátozott reform intézkedések hatására az ország visszamászott a szakadék széléről, azonnal elpárolgott a reform elszántság, eluralkodott az önelégült politizálás, félbe maradtak a megkezdett reformok. Kezdődött minden elölről. Ez a politikai mentalitás és magatartás alapozta meg több mint 4 évtizede, – politikai rendszerektől függetlenül – az ún. „stop and go” ciklusokat, a húzd meg ereszd meg gazdaságpolitikáját. Ez a következetlen magatartás járatta le a reform-kezdeményezéseket, akadályozta meg egy-egy komplex program megvalósítását l968-ban éppúgy, mint 1995-ben, vagy 2009-10-ben. Az Orbán kormány stratégiai hibái valószínűleg létrehozzák azokat a kényszereket és viszonyokat, amelyek most már kikerülhetetlenné teszik egy összehangolt, komplex és koherens program megalkotását és végrehajtását. A magyar értelmiségnek, a legjobb szakembereknek erre célszerű felkészülniük, erre a feladatra érdemes vállalkozniuk, helyettük ugyanis senki sem fogja a feladatot megoldani. A politikai pártok, valamint a kontraszelektált és a napi egzisztenciális fenyegetettségtől bénult, súlyosan politika vezérelt államigazgatás erre képtelenek. Így hát én sem mondhatok mást, mint azt, hogy most már valóban hajrá – felelősen gondolkodó magyarok! Budapest, 2011. március hó Békesi László A felhasznált irodalom jegyzéke: 1. Kornai János: Számvetés /Népszabadság 2011. január 6/. 2. Magyar Bálint: A visszautasíthatatlan kétharmados ajánlat /Népszabadság 2011. március 12. 3. Petschnig Mária Zita:Hallgatás és halogatás /ÉS 2011 február 18./ 4. Petschnig Mária Zita:Homályból homályba /Népszabadság 2011. március 3./ 5. Bauer Tamás: Nem reform:megszorítás /Népszabadság 2011. március 2./ 6. Várhegyi Éva: Cipolla váratott magára /ÉS 2011 március 4./ 7. Bokros Lajos: Két csomag /ÉS 2011. március 11./ 8. Lengyel László: Váltás vagy tovazötyögés /Népszabadság 2011. március 12./ 9. Debreczeni József: A jövő megint elkezdődött /Népszabadság 2011. március 12./ 10. Friss Róbert: Európa arcai /Népszabadság 2011. március 12./
Comments